30. hét – változó hangulatban

Azt hiszem, eljött a lassítás ideje, nemcsak testben, hanem lélekben is. Egyre többet érzem nagyon nyűgösnek magam és kibírhatatlannak a környezetem. Semmi másra nem vágyom, csak egy kis tutujgatásra, kedvességre, de amikor megkapom, félő, hogy elsírom magam. Ezek hát a hormonok. Eddig megkíméltek, most meg napokig tartó völgyek vannak. Lehet, hogy rátesz egy lapáttal az is, hogy anyóséknál vagyunk, és bár semmit sem kell csinálnom, az ételt is elémrakják, mégsem érzem elég jól magam. Tegnap képes lettem volna azért sírni, mert nem volt itthon sütemény, amit megehettem volna, és égen földön nem találtunk olyan helyet, ahol legalább egy mézes croissaint-t lehetett volna kapni. 3 napja mézes croissant-t akarok enni. Ez van és pont. Úgyhogy nagy bánatomban csak koffeinmentes kapuccsínót ittam a közeli bárban. Én. Aki soha nem iszom se kávét, de kapuccsínót, mert nem szeretem.

A mézes croissant (olasz nevén cornetto) onnan jött, hogy vasárnap elmentünk Firenzébe megnézni az Uiffizi képtárat. Évek óta szeretnék elmenni, de eddig valahogy sosem került rá sor. F. végül meglepett egy jeggyel, mert ő is rájött, hogy ha most nem megyünk, akkor talán 3-4 évig biztosan nem. Szóval vett 4 jegyet. Kettőt nekünk, kettőt anyóséknak. Vasárnapra. Annyi pici gond támadt csak, hogy pénteken elég rosszul éreztem magam. Egész nap görcsöltem, és keményedett is a hasam. Ez furcsa volt, azért is, mert eddig egyáltalán nem éreztem ezt a keményedésfélét. De mivel a görcsök egész nap tartottak, és ritmikusan vissza is tértek, eléggé betojtam. Annyira ideges voltam a végére, hogy már nem tudtam, mit csináljak. Anyósnak persze az egész város az ismerőse, úgyhogy gyorsan talált egy szülésznőt, akit fel is hívott, hogy mi ilyenkor a teendő. A szülésznő azt mondta, ha nem múlnak el a görcsök, akkor be kell mennünk a kórházba. Meg azt is, hogy mindenképpen pihennem kell. Hát próbáltam pihenni. A görcsök estére/éjszakára elmúltak, így szombaton jobb kedvvel ébredtem. Anyós persze aggódott, és eszébe jutott, hogy annak idején ő a terhessége alatt is hordott haskötőt. Hogy nem az-e a gond, hogy a baba már nehéz nekem, és attól görcsölök. Szóval ekkor megindult a haskötő-vadászat. Találtunk is a gyógyszertárban csillagászati áron egy chiccót. A gyógyszertárosok, mivel ismertek bennünket (mire jó egy kisváros) ingyen ideadták, hogy hazahozhassam, felpróbálhassam, és csak akkor fizessem ki, ha tényleg megfelel. Szerencsére jó lett, és még aznap ki is fizettük. Azt vettem észre, hogy tényleg könnyebb a haskötővel, úgyhogy azóta szinte folyamatosan hordom. Tegnap a prenatalban is vettem még egyet, egy olcsóbbat, egyszerűbbet, hogy legyen egy cserebugyi. Így már biztosan kihúzom a végéig.

Visszatérve a képtárra, vasárnap végül egész jól voltam, és a haskötővel együtt felszerelkezve indultunk útnak. Féltem, hogy majd nem bírom. A legnehezebb az álldogálás volt. Nagyon sokszor le kellett ülnöm. Szinte minden terem után leültem. Volt, amikor egy kicsit rosszul is voltam. Végül fél egytől este hatig voltunk a képtárban. Persze enni-inni nem lehet bent, bár van egy bár – itt vettünk vizet közben, de enni nem ettünk. Mikor kijöttünk, farkaséhesen megrohantuk az első bárt a kijáratnál. Igaz előtte megettük a banánokat, amit magammal cipeltem, és még mielőtt bementünk volna a képtárba ettünk szendvicst is, de hol volt az már este 6-ra.. Szóval a bárban volt teljes kiőrlésű lisztből készül mézes croissaint, aminek a felét megettem F. kapucsínójával együtt. Annyira finom volt, hogy azóta másra sem bírok gondolni uzsonnaidőben. Hát ilyen vagyok. Gondolom ez is terhesbetegség a többi nyavalyával együtt.